2013. május 11., szombat

Mátyás király török zsoldosai


Gyakorlatilag minden magyar ismeri Hunyadi Mátyás legendás Fekete seregét, hiszen általános iskolás korunkban már hallunk róla mesékben, majd a történelem tanítás folyamán. A történészek fantáziáját szintén megmozgatta ez a XV. században nagyon sikeres és kissé rejtélyes alakulat. Bár voltak kutatók, akik szerint a Fekete sereg túlnyomóan magyar volt, mára azért elfogadott lett, hogy maga a klasszikus zsoldos had – de nem Mátyás egész hadserege – túlnyomórészt cseh és német katonákból állt. Ugyanakkor célszerű a Fekete sereget nem összekeverni Mátyás hadseregével, amelynek csupán egy része – mégpedig kisebb része – volt. A haderő zömét ugyanis kétségtelenül a Magyar korona fennhatósága alatt lévő területeken élő területekről származó harcosok adták, akik nyelvileg ugyan sokfélék voltak, de magyarságuk az adott korban aligha volt megkérdőjelezhető, hiszen ez nem nyelviséget jelentett abban az időben. Voltak Mátyásnak rác huszárai, felvidéki szláv és német zsoldos gyalogosai, székely könnyűlovasai, jól képzett magyar nehézlovasai, és meglepő módon török csapatai is.

I. Mátyás király, a Thuróczy krónikában

Most ez utóbbiakról írnék pár szót.

Mátyás mindig szívesen fogadta, ha ellenségei meghódolnak és csatlakoznak hozzá, ezáltal erősítve meg saját erejét. Az uralkodói kegyesség így még hasznára is vált. Elég ilyen esetként olyan jeles parancsnokokat sorolni – akik sok esetben egyébként a haramia és a katona fogalma közé sorolandóak -, mint Hag Ferenc, Svehla vagy a legismertebb: Giskra János.

A király 1463 karácsonyán tett szert török zsoldosokra, mikor Jajca megadta magát kéthavi ostrom után 1463. december 26-án. A török helyőrség parancsnoka, Juszuf harambég személyesen ment át tárgyalni a feltételekről Mátyással. Eleinte a török parancsnok szabad elvonulást kért a várért cserébe - minden vagyontárgyukkal és foglyukkal -, de Mátyás a foglyok kérdésében semmiképpen sem engedett, hiszen állítása szerint az ő kiszabadításukra érkezett. Végül az a megállapodás köttetett, hogy a török őrség azon része, amelyik beállna Mátyás katonái közé zsoldért, az megteheti, aki nem, az pedig elvonulhat vagyonával.[1]

Mátyás maga így ír arról, hogy miért ajánlotta fel a török katonáknak a zsoldba állást: „… Körülbelül négyszázan maradtak meg [a védők]; aki közülük harcképes és fegyverforgató volt, azt magammal vittem, hogy mint szolgáimnak jó hasznukat vehessem.”[2]

Egyébként jellemző rá, mint emberre, hogy az ellene oly sokáig hősiesen kitartó török helyőrség katonáit értékelni tudta. Érdekes adalék Jajca elfoglalásához, hogy a török oldal történetírói elfeledkeznek arról, hogy milyen sokáig védték a várat Juszuf és emberei, mivel árulónak írják le őt (ez tulajdonképpen igaz), aki gyorsan (ez viszont nem igaz) átjátszotta a várat a magyaroknak.[3] Nem csoda, ha Juszuf harambasa nem akart visszatérni szultánjához, bármilyen hősiesen is harcolt, hiszen a nagy fontosságú vár eleste után minden bizonnyal ő lett volna a bűnbak.
De nem csak Jajcából kerültek át török katonák a magyar oldalra, hanem a környező várakból is, amelyek a fő erősség eleste után gyorsan megadták magukat. Ilyen vár volt Zvecsaj is, amelyet a később történetét megíró szerb származású janicsár, osztrovicai Konstantin Mihailovic védett 50 janicsárjával és 30 egyéb harcossal.[4] Ő így ír arról, mi történt a megadás után:
„Jajczából és Zvecsajból csak igen kevesen tértek vissza Törökországba, mert Mátyás a maga számára akarta őket megtartani. Én dicsértem az istent, hogy becsülettel megint keresztény uralom alá jutottam.”[5]

Gentile Bellini rajza egy XV. századi janicsárról

Sajnos a Mátyáshoz pártolt törökök közül mindössze kettőt ismerünk „név” szerint, egyik a már említett jajcai vár parancsnoka, Juszuf harambasa,[6] a másik pedig maga Konstantin Mihailovic janicsár. Utóbbi esete egyben jelzi, hogy nagy igazsága lehet B. Szabó Jánosnak, mikor arra gondol, hogy ezek a helyőrségek igen jelentős részben nem szó szerint értendő törökökből álltak, hanem nagyrészt inkább különféle balkáni népekből, elsősorban szerbekből.[7]

Mátyás jól bánt új zsoldosaival, első bevetésük azonban inkább látványosság volt, semmint katonai feladat. Ahogy Bonfini írja, a török foglyok-átállók emelték koronázásának fényét, Budára vonulásakor:
„A harámbég kétszáz lovassal követte a királyt, és koronázásának fényét a friss győzelem tanúságával emelte.”[8]
A gyakran tévedő olasz ez esetben igazat mond, hiszen Thuróczy is megerősíti:
„A török császárnak összes katonáját, akiket e váraknak őrzésére udvarából rendelt oda [Boszniába], s akiket a magyarok kardja el nem pusztított, kegyébe és fennhatósága alá fogadta, ragyogó bíbor ruhába öltöztetve magával hozta őket; pompás és újfajta győzelmet aratott.”[9]

Török lovas, XV. századi oszmán miniatúra

A koronázás dicsfényét emelő törökök sorsa sajnos számomra egyelőre ismeretlen. Minden bizonnyal harciasabb feladatokat is kaptak. Ostrovicai Konstantinról tudjuk, hogy csak rövid ideig szolgálta Mátyást, aztán tovább állt. Mindenesetre egy korabeli leírás szerint marcona harcosok voltak ezek, akik jó szolgálatot tettek a magyar uralkodónak. Létszámukról a Bonfini által említett 200 fő elfogadhatónak látszik, hiszen Mátyás levele a 400 magát megadó jajcairól nem áll ezzel ellentmondásban. Esetleg valamivel több lehetett a más várakból átállókkal, de mindenképpen pár százra saccolható. Ezek lovasok voltak, mint Bonfini említi, így alighanem könnyűlovasként alkalmazta őket a későbbiekben. Sajnos további sorsukra nézve egyelőre nem találtam sem okleveles, sem krónikás adatot, de lehet csak elkerülte a figyelmemet. Az biztos, hogy még 18 évvel később,1482-ben is voltak török zsoldosok Mátyásnál, hiszen Hainburg bevétele után ezt tapasztalta Galeotto Marzio a magyar király táborában:
„…különféle nyelveket hallhatott az ember, mert ráczok, törökök, csehek, németek, lengyelek voltak a táborban”[10]


Jegyzetek:



[1] Bonfini: A magyar történelem tizedei. Bp.: Balassi, 1995. p. 412.
[2] Mátyás király levele II. Pius pápához, 1464.I.27. In.: Mátyás király levelei, 1460-1490. Bp.: Szépirodalmi, 1986. p. 25.
[3] Nesri: Az Oszmán-ház története. In.: Török történettírók I. Bp., 1893. p. 68.
[4] Egy janicsár emlékiratai vagy Osztrovicai Konstantin török krónikája. In.: Thallóczy: Jajcza (bánsáőg, vár és város) története, 1450-1527. Bp., 1915. p. 321.
[5] Uo. p. 322.
[6] Juszuf nevét Konstantin Mihailovic őrizte meg, a magyar és nyugati forások egyszerűen tisztsége után harámbégnek nevezik. Lásd: Konsztantin Mihály török krónikája a XV. századból. In.: Századok, 1876. p. 419.
[7]B. Szabó János: A huszárság megjelenése Magyarországon. In: Rex Invictissimus. Bp., 2008. p. 147.
[8] Bonfini, p. 412.
[9] Thuróczy: A magyarok krónikája. Bp.: Osiris, 2001. p. 329.
[10] Galeotto Marzio: Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről. Bp.: Lampel, 1901. p. 40. Elektronikus kiadása: http://mek.niif.hu/06200/06210/06210.pdf - letöltve, 2012.III.17-én.

Nincsenek megjegyzések: