2017. november 30., csütörtök

Pillangókés az űrben - Kincaid: A kárhozott

S. J. Kincaid: A kárhozott
Bp.: Twister Media, 2016


Eredeti megjelenés:
S.J. Kincaid: The Diabolic, 2016
Fordította: Bodóné Hofecker Zsuzsanna
479 oldal

Sok történelmi non-fiction kötet után éheztem már a való világ gondjaitól mentes világra, így fejest ugrottam egy alternatív univerzumba, hogy egy kitalált személy gondjait vegyem nyakamba. Kincaid fantasyjéről jókat hallottam, így megfelelő választásnak tetszett.

A történet vonalvezetése szép ív mentén halad, fő problematikája pedig egy oly sokszor felhasznált sablon: valaki kiadja magát másvalakinek, és abból bonyodalom származik. Főszereplőnk, egy génmanipulált testőrnő, a beszélő nevű Nemezis átveszi védelmezettjének helyét, mikor a galaktikus császár túszként magához rendeli a nemesi család lányörökösét. Nemezist mesterségesen úgy képezték, hogy szeretetet egyedül a vele együtt felnövő Sidonia iránt érezzen, s mindenben alárendelje magát vele szemben.
Sem a kontextus, sem a szituáció nem új, de éppen az teszi Kincaid könyvét rendkívül kiválóvá, hogy ügyesen lop. Manapság az egyediség hamis képét üldöző tömegkultúrában megvetés sújtja azt, akikre a lopás ragadós, szurkos árnyéka vetül, s utána még tollba is forgatják szerencsétlent, biztos, ami biztos. Holott 5000 év civilizációsdi után az új ötlet valójában elérhetetlen Fata Morgana. Minden ideánk valaki más ötletéből táplálkozik, ahogy minden telefonos háttérképet a fényképező tett lehetővé. Nincs benne, tehát semmi szégyen, ha működő elemeket másolunk le, feltéve, hogy jól csináljuk, és persze nem lekopírozzuk egy az egyben. Megfelelő dolgokat kell átvenni, és ezeket úgy kell összegyűrni saját elképezéseinkkel, hogy abból precízen egymásba csúszó elemek legyenek a nagy egészben. Kincaid ennek mestere.
Írónőnk először is vette az ókor egyik epikus sztoriját, Claudius császárét. Ezt nem részletezem, maradjunk annyiban, hogy Tyrust, a császár őrült fiát Claudiusról koppintotta. A birodalom maga is a hanyatló Róma, annak dekadenciájával, és bűneivel. Kincaid könyve ugyanakkor igencsak emlékeztet Brown trilógiájára, amely méltán egyik kedvencem. Hajmeresztő azonosságok vannak, olyannyira, amelyek már csaknem bennem is neheztelést vont maga után. Például:
1. Ugyanúgy egy alternatív világban játszódik, amelyben egy kaszt birtokolja a hatalom és vagyon túlnyomó többségét.
2. Hősünk itt is alulról előremászva kerül az elitbe.
3. Végül a fő mozgatórúgó mindkettőben a bosszú.
Mégis miért tudom mindezt megbocsátani? Mert szinte minden a helyén van, a történet megállíthatatlanul hömpölyög célja felé, akárcsak az Amazonas. Olyan olajozottan követik egymást a logikus történések a kötet kétharmadáig, hogy szinte overált húztam és beálltam autószerelőnek. A világot ugyan nem ismerjük meg túl részleteibe menően, de nincs hiányérzetem.
Nehezebben bocsátom meg, hogy olyan elemekkel is élt az írónő a regény utolsó harmadában, amiket jobb lett volna mellőzni. Spoiler következik! Amennyiben olvasni tervezné a regényt, ugrani méltóztassék pár sort!
-         Teljesen felesleges volt visszahozni az egyszer már meggyilkolt Sidoniát, semmi értelme és hozadéka nem volt. Ám ha már visszahozta, még fölöslegesebb volt újra veszni hagyni…
-         Ugyanilyen töltelékprobléma volt Nemezis elhidegülése szerelmétől, a történethez nem adott hozzá, legfeljebb 60-70 oldallal eltolta a végkifejletet.
Kincaid valószínűleg túl sok romantikus szappanoperát vacsorázott, hogy ilyen blőd sablonokat integrált a végére. Csak szappanhabos lesz a történet, tisztább azonban nem, ilyen bonyodalmak csak a könyv terjedelmét növelik, az értékét nem. Kár ezekért!
Brown könyve jobb, ez kétségtelen. Az Arató személye sokkal „coolabb”, mint Nemezisé, ő igazi erős karakteres férfi, míg Nemezis hol pityergő kislány, hol gyilkológép, hajában rózsaszín hajgumikkal. Elég érdekes ötvözete léleknek, de ráfogható protagonistánk génkezelt voltára. A Vörös lázadás-trilógia maga az eseménycunami, míg itt kevesebb történés van, több merengéssel. Világos oka ezen különbségeknek, hogy más a két trilógia célcsoportja: Brown elsősorban a hard fantasy rajongóit kényezteti, Kincaid meg az eladhatóságot helyezve fontossági listája élére, fiatal hölgyeknek írt csemegét. Ezért erősebb benne a romantikus vonulat is, amely az első szerelem emlékét idézi fel az idősebbekben, s a reménybeli első tapogatózások bizsergető izgalmát vázolja fel a fiatalok számára. Ettől függetlenül, ez egy veszett jó könyv, nagyon élveztem férfi létemre.
Elárultam közben a poént. A kárhozott ugyanis szintén trilógiává bővül, és már meg is jelent az Egyesült Államokban a második rész. Mindig aggódok, hogy egy jó könyvnek lehet-e jó folytatása, pláne ha az első rész lezárt. Kincaid regénye értelmesen befejeződött, teljesen kerek. De hát addig működtetni a pénznyomdát, amíg kitart a lendület, és az író is csak ember!

A kötet látványos, figyelemmegragadó borítóval került a polcokra, a mechanikus késnek látszó eszközből pillangóvá színesedő figura (mondhatni pillangókés) a figyelmet azonnal megragadja. Rögtönzött vizsgálatom alapján a fűzött kötés tartása megfelelőnek látszik, így a kiadót dicséretben részesítem. A fordító munkája szintén kiemelendő, a magyar szöveg hatásos, a konfliktusokat jól adja vissza. A helyesírásra már nem jár ötös, akadtak benne bakik. Összességében a kiadvány megfelelő. 

Bár mindent egybevetve, könyvünk a young adult kategóriába zsuppolható bele, és elsősorban hölgyeknek íródott, de minden űrfantasyt kedvelő olvasó bátran kezdjen belem, mert nagyon jó szórakozást fog jelenteni. Különösen így van, ha nem olvasta még Brown trilógiáját, amely nálam kissé elhomályosítja ezt az egyébként remek epigont.

Pontszám:
Nyolc kárhozott a tízből.
8/10

www.goodreads.com: 4.07 pont
(Az adatok 2017. november 30-i állapotot tükröznek!)