filmajánló:
Banzai!!! Avagy miért jó a Sógun
Eredeti cím: Shōgun (2024)
Bemutató: 2024. február 27.
Mély fájdalommal, kedden búcsút vettem az elmúlét évek egyértelműen legjobb történelmi filmsorozatától, de még napokkal később is a hatása alatt vagyok. Úgy érzem ideje a blogon egyfajta kedvcsinálót írni azok számára, akik még nem vágtak bele, hogy megnézzék ezt a kvázi remake-et. A mostani Sógun valódi remaek, hiszen nem veszi alapul a korábbi minisorozatot, pusztán mindkettő ugyanazon könyvön, James Clawell A sógun-ján alapul. Szerencsére olyan régen olvastam a kötetet (még középiskolásként), hogy sem arra, sem az 1980-as sorozatra nem igazán emlékeztem, mikor nekiálltam a Hulu és az FX Networks feldolgozásának.
Maga a történet röviden a következő: Az 1500-as évek végén járunk, amikor a világ tengerein elkeseredett háború dúl a spanyol-portugál Ibériai unió és Anglia között. Egy angol kormányos, John Blackthorne ekkor vetődik hajójával Japán partjaihoz, ahol viszontagságok során Toranaga nagyúr szolgálatába szegődik. Miközben eredetileg kereskedelmi és katonai szövetséget szeretne kötni a katolikus hatalmak ellen, Blackthorne kormányos belekeveredik a Japán történelmét átformáló gigászi hatalmi harcokba. Az egyre inkább "Andzsin szan"-ná váló hajóst közben egyszerre elborzasztja és elkápráztatja az idegen kultúra, amibe belecsöppen, és beleszeret a fordítónőjébe, Marikoba.
Bírom Japánt - ezt már jeleztem párszor a blogon - minden őrültségük mellett is, avagy éppen annak ellenére (vagy azért?). Tetszik, hogy képesek a hagyományaikat úgy ötvözni a jelennel, úgy hogy megmaradnak japánnak. Ezt a filmsorozatban is megvalósították, és sikerült Hollywood legjobb tulajdonságait ötvözni a japán történelem hiteles ábrázolásával. Jót tett a sorozatnak, hogy 10 részt kapott, és az 1200 oldalas nyersanyag esetében ez durván 120 oldal/óra mennyiséget jelentett. Volt tehát idő szépen felrajzolni a fontos szereplőket. A karakterek valódi jellemvonásai csak lassan, finoman rajzolódnak ki a nézők előtt, ahogy a tetteik - és nem elsősorban a szavaik... - beszélnek. Ráadásul itt tényleg színészetről kell beszélni, mert beleadnak apait-anyait! A kasztingos megérdemelne valami külön díjat, mert nehéz belekötni a választásaiba. Számomra egyedül Cosmo Jarvis, mint a különös szigetre vetődő John Blackthorne volt kevésbé meggyőző. A japánok azonban mind egytől-egyig kiemelkedőek voltak. Kedvencem a Jabusige Kasigit játszó Aszano Tadanobu, aki igen komplex szereplőt kell alakítson, s képes volt a nyilvánvalóan cselszövő, ám rettenthetetlen karakterét humorral is megtöltenie. Igazából nem kellene szeretnünk Jabusigét, de mégis fogjuk. Szavai Anna (avagy Anna Sawai, hiszen ő Új-Zélandon született japán...) ártatlan szépsége mellett drámai mélységet ad Marikonak. A Toranagát játszó Szanada Hirojuki egyenesen brillírozik a kegyes, ám kemény hadúr szerepében, és a végére rájövünk, hogy a film címe nem véletlenül rá utal... Valójában bárkit említhetnék. Nem tudom megállni: óhatalanul segíti a hitelességet, hogy a japánokat japánok, az európaiakat meg európaiak játszák, és nem erőltettek a filmbe mindenféle értelmetlen kvótát...
A látvány gyönyörű, a képek vibrálóan színesek, a szamurájokat most - először talán - nem páncélba öltözött japán lovagként kapjuk meg, hanem komplex életformaként. Viselik a számunkra furcsa japán kalapokat, a kétujjas zoknikat, sokat fürdenek, élvezik az életet, verset írnak és kegyes/kegyetlen úrként gondját viselik vazallusaiknak, akiknek érdekeit figyelembe is veszik döntéseiknél. Persze nem idilli világ ez, hanem egyszerre érzelemdús és hidegen kegyetlen. Mély, és ösztönös, egy olyan kort ad vissza, ami még nincs kilúgozva. Az egész sorozat egy kulturális bemutató, ahol megkapjuk az ősi Japánt. Látunk benne teaszertartást, nó színházi előadást, találkozunk természetesen gésákkal és a szereplők szeppuku előtt még írnak egy haikut. Az egészet áthatja az élet és a halál. A hangulathoz a látványon túl sokat ad a zene (többek közt az Oscar-díjas Atticus Ross munkája), amely egyszerre nyugtalanító, mint egy ködkürt, vonzó, mint egy gésa ajka, és modern, mint Tokió. Tradicionális, de mai. Egy hangulat. Epikus. Ezt mondjuk a filmmel kapcsolatban bármihez elsüthetem.
Egészen biztos, hogy a sorozat utolsó része (A Dream of a Dream[1]) sokaknak nem fog tetszeni, mivel teljesen átkeretezi a történetet, és egészen más értelmet ad az egésznek. Akik valamiféle happy endben reménykednek, azok igencsak korlátozott mennyiségben jutnak majd hozzá. Bátor lezárást kapunk, komoly mondanivalóval a háttérben. Nekem tetszett. Ahogy az egész sorozat is. Az annyit - általam is - szapult Disney ezúttal mesterművet alkotott!
Értékelés:
Kilenc és fél Mariko szan a tíz Toranaga szama-ból.
9.5/10 pont
9.5 pont a tízből
Imdb: 8.9 pont
Rotten Tomatoes: 91%
[1] Lehet csak az én hallucinációm, de emlékeztet Edgar Allan Poe A Dream Within a Dream című versére, amit Kosztolányi fordított magyarra. Szerintem tartalmilag is passzol.
